A hétfő elég csúnyán kezdődött, ugyanis Ádika láza egyre inkább az egekbe szökött, rajtam pedig egyre inkbb urrá lett a pánik, hogy mi van, ha valami komoly baja van. Persze agyilag a délután 5 órai állásinterjúra kellett volna koncentrálnom,de ez nem igazán ment. 3-kor még elrohantam a gyerek orvoshoz, aki felírt egy antibiotikumot, majd gyorsan a (munkából hazarohanó) Csabi kezeibe adtam a gyereket és már tűznöm is kellett a citybe az interjúra. Épp azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha munkába állásom idején ilyen történik. Akkor megengedhetem magamnak, hogy itthon legyek több napot a kisfiammal? Mert láthatóan rám volt szüksége. Csak azt hajtogatta egész tegnap, hogy anya ne menj el... :((( Jaj, a szívem szakadt meg.
Ennek ellenére az állás interjú alatt nem jutottak eszembe az itthoni dolgok. Na meg sajnos más dolgok sem igazán... a nő, akivel beszélnem kellett ír volt, így nyilvánvalóan az egész társalgás angolul folyt. Hát, nem volt a szókincsem a toppon -és akkor még finoman fogalmaztam. Mindenesetre ők sem voltak nálam túl nyerők, a fizetési ajánlatukkal, mert hát nem éppen azon a szinten volt, amit megálmodtam, de azért végülis nem rossz. Azért ha felvesznek, természetesen elfogadom az ajánlatot. Közel van, jó munka, megbecsülöm az ilyet. Persze azért van még egy talonban. Pont az ellentéte, nagyon messze van, nagyon jól fizet, és nagyon költséges bejárni. Most melyiket választanám, ha rajtam múlna? Nem tudom. Inkább nem agyalok ezen, megvárom a döntést, és amelyiket felkínálják elfogadom. Ennyi! Legalább az egyik jöjjön össze.
Amúgy a találkozó gyorsan befejeződött, siettem is haza, de Ádika egyre lázasabb lett. Őszintén szólva, mire este már 39,9 fokos volt és lángolt a teste, kicsit pánikba estem. Nagyon nehéz volt urrá lenni magamon, mert legszívesebben rohantam volna be a kórházba, hogy azonnal egy nagy kivizsgálást végezzenek róla. De kibírtam. Lázcsillapító, hűtő fürdő, és végre vmelyik használt. Éjfél körül már én is el mertem aludni, mert lement 38,4 fokra a láza.
